A fekete U-alakú ülőgarnitúra

A fekete U-alakú ülőgarnitúra

Elmesélem életem egyik legmeghatározóbb élményét. Előre szólok, egyszerre lesz megrázó és felemelő, és ígérem, érdemes végig olvasni. Rólam elöljáróban annyit, hogy egy ülőgarnitúra áruház munkatársa vagyok. Általában én válaszolok az emailekre, a telefonhívásokra, segítek a vásárlóknak a bútoraink közt eligazodni, néha takarítok és volt már rá példa, hogy a szállításba is besegítettem. Egy ilyen alkalomról fog szólni a történetem is.

Minden egy hűvös őszi napon történt. Már órák óta ültem magam elé meredve, amikor végre megszólalt a telefon. Egy komor férfihang szólt bele a kagylóba. A honlapunkon hirdetett bútorok közül egy fekete, bőr U-alakú ülőgarnitúra érdekelte. Tudtam melyik U-alakú ülőgarnitúrára gondol. Az áhított garnitúra egy igazán impozáns darab volt, valódi bőrből készült, lábai fából voltak, varrása erős és tartós volt, ha pedig valaki beleült, soha többé nem akart onnan felkelni. Azonban sajnos ezt az U-alakú ülőgarnitúrát már eladtuk. A hír hallatán a vonal túl végén csönd támadt. Majd egy hosszú sóhajtás után annyit kért az illető, hogy értesítsem, amint újra lesz eladó nagyméretű, FEKETE U-alakú ülőgarnitúránk, majd letette a telefont.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Persze, volt már máskor is, hogy valaki minden áron fekete ülőgarnitúrát szeretett volna, de soha senki nem nyomatékosította ennyire, hogy mindenképp feketét szeretne. „Vajon miért ilyen színűt szeretne, és miért fontos, hogy kimondottan nagy legyen? Biztos valami szekta vezetője, vagy maffiózó, vagy ne adj’ Isten, egy vámpír!” – gondoltam és már el is képzeltem, ahogy egy csapat fekete csuklyás alak egy fáklyákkal megvilágított kazamatában helyet foglal a hatalmas U-alakú ülőgarnitúrán, hogy átbeszéljék az aznap esti áldozás menetét. Vagy Don Corleone fotelében ülve helyfoglalásra buzdítja fiait a hatalmas ülőalkalmatosságra. Vagy egy vámpír (természetesen nem a csillámlós fajtából) éppen egy fiatal lány vérét issza a fekete ülőgarnitúrán, miközben társai mellette ülve várják a sorukat.

Természetesen a valóságnak semmi köze nem volt őrült képzelgéseimhez. Nem is kellett sokat várnom az igazság kiderülésére, ugyanis másnap új bútor érkezett áruházunkba. Egy nagyméretű, fekete U-alakú ülőgarnitúra.

Ez most nem bőrrel volt borítva, mint az előző darab, hanem egy ritka szövettel, ami fényesen csillogott,

tapintása puha volt, ráadásul ezek mellett még a tisztítása sem okozott különösebb nehézséget. Rögtön felhívtam Don Drakulát, a szektást és értesítettem a jó hírről. A hangja a hír hallatán megenyhült és a szállítási feltételekről érdeklődött. Mivel éreztem, hogy fontos lenne a mielőbbi szállítás, így felajánlottam, hogy munkaidő végén kiviszem neki az ígért bútort. Ő örömmel fogadta az ajánlatot és megadta a címét.

A műszakom lejártával bepattantam a teherautóba és a megadott lakhely felé vettem az irányt. Mikor megérkeztem, becsöngettem és egy 6 éves forma kislány nyitott ajtót. Bőre sápadt volt, mint a tej, szemét pedig napszemüveg takarta. Elmondtam mi járatban vagyok, ő pedig elszaladt szólni édesapjának. Egy magas, vékony, szimpatikus fiatalember nyitott ajtót. Arca kissé megviselt volt, de szeméből valami földön túli kedvesség sugárzott. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem.

Segített behordani az ülőgarnitúra elemeit a házba, majd beinvitált egy csésze kávéra.

Jól esett a meghívás, így követtem a konyhába. Most tűnt csak fel, hogy a házban mindent csak két szín alkotott, ahogyan az ott élők ruháját is. Fekete és fehér. Nem tudtam ezt mire vélni, így diszkréten rákérdeztem a dolog miértjére. Ő halványan elmosolyodott és belekezdett a leg-szívszorítóbb történetbe, amit valaha hallottam.

Elmondta, hogy a kislánya egy súlyos betegség miatt gyógyszerek szedésére kényszerül, azonban ezek mellékhatásaként kialakult nála az achromatia, vagyis a teljes színvakság. Így a feketén és a fehéren kívül nem lát semmilyen színt, ráadásul erősen fényérzékennyé is vált a szeme, ezért még a lakásban is napszemüveget kell viselnie. Mivel nem szeretné, ha egyetlen gyermeke még az otthonában is szenvedne attól, hogy ő más, ezért mindent feketére vagy fehérre festetett és a bútorokat is így válogatta össze.

Így a lányka legalább itt normálisnak érezheti magát, hiszen mindent olyan színűnek lát amilyen.

„És miért volt szükség arra, hogy kimondottan nagyméretű legyen a kiválasztott ülőgarnitúra?” – kérdeztem. „Azért, mert sajnos a lányom immunrendszere nagyon gyenge, sokat betegeskedik. Ezért fontosnak tartom, hogy azt az időt, amit ágyban tölt, kényelmesen tehesse.”

Elképedtem. „Ez az apa tényleg mindennél jobban szereti a lányát. Bárcsak minden szülő így gondoskodna a gyermekéről.”

Amíg így gondolkodtam, egy vékonyka hang szólalt meg: „Apa, ezt neked rajzoltam!” – mondta a kislány és egy képet adott szeretett édesapjának. A rajzon egy fehéren ragyogó alak látszódott, aki elnyomta a körülötte lévő sötétséget. „Ez te vagy!” Ez a gesztus lenyűgözött és még néha most is elgondolkodom, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen aprócska kislány ilyen jól látja a lényeget. A külvilágban tényleg minden és mindenki szürke, senki sem pusztán jó vagy rossz. A gyermek világában azonban minden vagy fekete vagy fehér. A legfehérebb pedig tényleg az édesapa. Ő tisztán jó, és nem csak a lánya világában, hanem a valóságban is.