A kanapé minősége

A kanapé minősége

 A hosszú, tél után végre beköszöntött a tavasz. De nem az a változékony fajta, ahol egyszer az ember nem látja a fától az erdőt a tomboló hóvihartól, utána pedig majd eszét veszti a hőségtől. Hanem az az igazi tavasz. Ahol az ember, ha beleszippant a levegőbe az éledező természetet érzi. A zöldülő fű, a bimbózó virágok és a meleget hozó napsütés illatát. Ilyenkor a tulipánok és nárciszok versenyre kelnek, és megállíthatatlanul törnek az életet jelentő napsugarak felé. A fák bimbóikat nyitogatják és próbálják magukhoz csalni az őket beporzó rovarok seregét, hogy nyáron ízletes gyümölcsökkel ajándékozhassák meg az őket gondozó embereket.

Ezek miatt mindig is oda voltam ezért az évszakért, azonban nem csak az éledező természet ejtett rabul ilyenkor, hanem a húsvét is.

Gyerekkorom óta imádtam ezt az ünnepet, ami nálunk minden évben ugyanúgy telt. Anyukámmal és nővéremmel már hetekkel korábban nekiálltunk a tojásfestésnek és virágba borítottuk az egész házat, hogy megfelelően ünnepelhessük Krisztus feltámadását. Mikor eljött húsvét napja, felvettük a legszebb ruhánkat, elmentünk a vasárnap reggeli misére a közeli templomba, majd megnéztük a népviseletbe öltözött fiúk és lányok hagyományőrző előadását. Mikor hazaértünk már ott vártak minket nagyiék, és megleptek minket egy-egy aprócska nyuszival, akinek egy kis boríték volt a nyakába kötve. A borítékban az az évi kincskeresés térképe volt. Ilyenkor a testvéremmel átadtuk a kis szőrgolyókat a felnőtteknek és rohantunk a hátsó kertbe összegyűjteni az elrejtett apróságokat. Amíg mi az édességek és csecsebecsék összegyűjtésével foglalatoskodtunk, addig a felnőttek előkészítették az ünnepi ebédet. Ebéd után apa és nagypapa finom, illatos kölnivel meglocsolta a család hölgy tagjait, hogy ne hervadjunk el, mi pedig megajándékoztuk őket egy szép tojással.

Ezek a csodás gyerekkori emlékek mindig örömmel töltöttek el és minden vágyam az volt, hogy hasonlóan szépeket tudjak a saját gyermekeimnek is adni. Így, mikor már elég idősek voltak ahhoz, hogy értelmezni tudják egy egyszerű térkép jelöléseit, mi is bevezettük ezt a kedves hagyományt a férjemmel. A gyerekeink imádták. Kicsiként nem értettem, hogy a szüleim mit élveznek abban, hogy mi keressük a finomabbnál finomabb édességeket, ők meg a konyhában robotolnak és csak az ablakból nézhetik, hogy mi milyen jól szórakozunk. Mióta anya vagyok megértettem. Csodálatos érzés látni, hogy micsoda élvezettel keresik a gyerkőcök az elrejtett kincseket a kert minden zugában és semmihez sem fogható érzés, amikor boldogságtól ragyogó, kipirult arccal belépnek a konyhába és diadalittasan felmutatják hosszú keresőmunkájuk gyümölcsét és megkínálnak az édességekből.

Idén húsvétkor azonban kicsit változott a hagyomány. Minden azzal kezdődött, hogy tavaly nyáron magunkhoz vettünk 2 fél éves dán dogot.

Már akkor sem voltak aprók, azonban majdnem egy év alatt hatalmasat nőttek. Ez idő alatt még nem találkoztak a kertben ólálkodó szomszéd macskákon kívül más fajta állattal, legfeljebb étel formájában. Így esett, hogy elérkezett a húsvét vasárnap és a tradíciókhoz híven anyukámék meglepték kisfiamat és kislányomat egy-egy törpenyúl kölyökkel. Természetesen a gyerekek rögtön rohantak a házba, hogy megmutassák az apróságoknak új lakhelyüket és leendő lakótársaikat. Én összeszorított, izzadó tenyérrel és hevesen dobogó szívvel néztem, ahogy az 5 és 7 éves srácaim bemutatják a tenyérnyi nyuszikat a majdnem 1 méteres marmagasságú, 80 kg körüli kutyáknak. Lelki szemeim előtt több verzióban is lejátszódott, hogy hány féle képen érhetnek szomorú véget ezek a nyuszik és milyen kérlelhetetlenül fognak zokogni a gyerekek. Ezek után pedig, a szüleim előtt magamból kikelve ordibálhatok majd a kutyáimmal, akik egy apró mozdulattal akár engem is a nyulak sorsára juttathatnak. A bennem felmerülő kilátások miatt lélegzetvisszafojtva imádkoztam azért, hogy ne akarjanak a gyerekek apró kezeiből kiugrani a kis rágcsálók, mert akkor itt minden elveszett.

Szerencsére a sors mást szánt nekünk, mint az én élénk fantáziám, így mindössze annyi történt, hogy Picúr mélyet szippantott az idegen állatok aromájából, majd egy hatalmas nyelvcsapással megpuszilta az új jövevényt és kis gazdáját is, akit ezután öltöztethettem át, mert mindenét beborította a temérdek mennyiségű kutyanyál. Apró pedig nem akart tudomást venni a kis állatokról, így mikor meglátta, hogy most nem ő van a középpontban fújtatva elvonult a szoba túlfelében lévő fekhelyére. Én végre ki mertem engedni az eddig bent tartott levegőt és még egy kis mosolyt is megengedtem magamnak. „Huh, ezt megúsztuk…” Gondoltam magamban, de sajnos előre ittam a medve bőrére és nem számítottam arra, ami a következő percekben történt.

A gyerekek a nappali közepére tették a nyuszikat, akik hatalmas ugrásokkal indultak felfedezni a bútorokkal telepakolt nappalit.

Természetesen így már Apró kutyám is izgalmasnak találta az új jövevényeket és 2 szökkenéssel már a nappaliban is termett. A nyuszik megérezve a hatalmas ragadozó jelenlétét riadót fújtak és nekiiramodva igyekeztek minél előbb menedéket találni valamelyik bútor zugában. Végül a TV szekrény nyitva maradt fiókja tűnt számukra a legjobb választásnak, így átszelve a szobát oda bújtak el. Apró sem volt rest, felugrott az ablakpárkányra, ahonnan az összes, frissen locsolt virágot a vadonatúj, hófehér kanapéra borította, majd a kanapéról lendületet véve a TV szekrénynek ugrott. A plazma TV megingott, amit mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt, majd hatalmas csattanással borult a földre. Szerencsére a kutya ettől megijedt és inába szállt bátorsággal rohant az udvarra. Én lefagyva, könnyeimmel küszködve álltam a romok fölött. Ekkor az egyik nyuszi előmerészkedett és a szőnyeg közepére szökkenve könnyített magán. Nekem ezen a ponton telt be a pohár, így otthagytam csapot-papot, felkaptam a kocsi kulcsomat és sebesen elhajtottam.

Útközben a könnyeim megállíthatatlanul patakzottak és egyszerűen nem bírtam feldolgozni az imént történteket. Hiszen egy héttel ezelőtt még minden tökéletes volt. Akkor vettük az új kanapét a közeli Ülőgarnitúra áruházban. Ahogy az eladó odavezetett a 4. kanapéhoz, ami szóba jöhetett, már tudtam, hogy ez az igazi. Fehér huzata selymes és puha volt, faberakása pedig még az üzletben világító neonok fényénél is csillogott. Ahogy beleültem elvesztem. Tudtam, hogy ennél kényelmesebb kanapé nem is létezhet. Bár színe némi aggodalommal töltött el, hiszen 2 kutyával, 2 gyerekkel és 1 férjjel kell majd osztoznom ezen a gyönyörségen. Végül elhessegettem a kósza gondolatokat, mivel az eladó azt mondta, hogy ez az anyag nagyon könnyen tisztítható és szinte elnyűhetetlen. Így mosolyogva döntöttem a megvétel mellett. Most pedig szegény kanapém fekete foltokkal van tarkítva és ki tudja milyen sérüléseket okoztak selymes huzatán annak az átkozott ebnek a karmai. Ebbe bele se mertem gondolni.

Már legalább 3 órája autókáztam, amikor úgy döntöttem ideje hazamenni. Ahogy kiszálltam az autóból Apró várt rám az ajtó előtt. Nyakában egy kis cédula lógott. Megsimogattam a rosszcsont kutyust és leakasztottam a papírt a nyakából. Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy egy térkép van a papír egyik felén, a másikon pedig ez állt: „Kérlek, ne haragudj!”. Nyomban elindultam a térképpel jelzett útvonalon. Először a kertben lyukadtam ki, ahol az ablakból levert virágaim álltak sorfalat szépen újraültetve. Párat kézbevettem, majd indultam tovább. Ezután az előszobában találtam magamat, ahol a nyuszik rendeltetésszerinti helyükön, a hatalmas ketrecben szénáztak boldogan. Az utolsó állomás pedig a nappali volt. A gyomrom görcsbe rándult, féltem bemenni. Végül rávettem magam és beléptem. A lélegzetem is elállt. Az egész családom ott volt és mosolyogva ültek a patyolat tiszta szobában, a gyönyörű, hófehér kanapén, amin egyetlen folt és egyetlen karcolás sem látszódott. A TV is a helyén volt és úgy nézett ki minden, mintha mi se történt volna. A biztonság kedvéért azért végigtapogattam a kanapém minden egyes szegletét, és a hosszas ellenőrzés után boldogan konstatáltam, hogy ez a kanapé tényleg minőségi anyagokból készült.

Miután búcsút vettünk a szüleimtől, elmosogattam és elpakoltam a tiszta edényeket, kis családommal az esti filmezéshez készültünk.

Miután leültem a kanapéra, kislányom az ölembe kéredzkedett. Felemeltem és megpusziltam a kölnitől illatozó buksiját. Ő mosolyogva odafordult és a fülembe súgta: „Anya, ma egy húsvéti csoda történt! A kanapé feltámadt!”

B.T.